Szabó Tibor

Királydráma

Hegynek fel baktat egy magányos lovas,
Rajta kívül senki ide, s tova.
A tetőn feltűnik új vára,
Melyet serege szerzett meg mára.

Örül a király az új szerzeménynek,
Hisz ez a legnagyobb öröme az egészben.
Hosszú háború eredménye ez,
Melyet egy földesúr kezdeményezett.

E föld ura már nem él,
Jutalmat kap a győztes fél,
Ezt a várat, mely inkább kastély,
S mely minden csodával felér.

A várkapu tárva-nyitva áll
S belép rajta a nagy király.
Hűséges vezérei fogadják őt,
S kérik, jelenjen meg ünnepükön.

A király vidáman bólint,
S most nem lódít,
Ott lesz ő mindenen,
Hogy ünnep nélküle ne legyen.

Estére hatalmas lakoma lőn,
Megjelenik rajta minden fő,
A várnép apraja-nagyja,
S a sereg összes tagja.

Hajnalig tartott a lakoma,
Nem volt már egy józan koma,
Csak a király, s leghűbb vezére,
Ki életét áldozná érte.

,, Hű vitézem lépj elém,
Te ki vagy oly derék,
Hogy nem félted életed,
Mikor urad harcba megy.

Jutalmadat miért nem kéred?’’
Szólt a király, kérdőn nézve.
A lovag felemelte fejét úgy szólott:
,, Már megbocsássa felséged a királyi bókot,

Én nem fogadok el akármilyen dolgot,
Ami rám zúdít minden gondot,
Nekem a trón kell, semmi más,
Adja át, s haláláért nem leszek hibás.’’

,, Hű vitézem mit beszélsz?
Inkább odaadom lányom kezét!
Jó vicc volt, de most már hagyjad.’’
A király most mindent megadna.

Árny fut végig a vitéz arcán,
Semmibe veszik itt harcát
Mellyel célja csak az
Hogy új király legyen ma.

Éles penge villan kezében,
Közeledvén a király szívéhez.
E csapás az úr felé haladt,
Nem menthette már meg vas.

Holtan hull földre a király,
S vitéze felteszi a koronát
fejére, s gondolataiba merül,
hogy e helyzetből, hogy menekül.

Reggelre a tettnek híre ment,
Mikor a vár népe felkelt.
S megtudta ezt a király fia,
Indult, hogy lépjen nyomdokaiba.

A hű vitéz, az álszent,
A népnek mesélte a történteket,
Hogy a király éjjel halt meg,
S őt kérte meg a korona viselésére.

Ekkor a királyfi előlépett,
S szólott a nép érdekében:
,,Te tetted e tettet!’’
,,Honnan veszed,’’

,, Véres kardhüvelyed, s kezed!’’
A hű vitéz ekkor megrettent.
Tettének súlyát most érzi,
A nép haragját kezdi félni.

,, Mindent bevallok, csak hagyd meg életem,
E tettet én tettem, beismerem.’’
,, Apámat évekig szolgáltad hűségesen,
Csakis ezért hagyom meg most életed.

Tűnj színem elől, s az országból gyorsan,
Mert döntésemet át még nem gondoltam!’’
Lóra pattant a vitéz, s vágtatott tova,
Nem hiányzott neki a nép haragja.

Még mindig köd lepte a tájat,
Nem járt arra semmilyen állat.
Nem láthatta a vitéz a megáradt patakot,
S ezért belevágtatott.

Ott lelte végzetét a hű vitéz,
Soha nem látta már a napfényt.
Így ért véget a királyi dráma,
Mely fájón zárult le a nép számára.

2006-09-23