Szabó Tibor
Királydráma
Hegynek fel baktat egy magányos lovas, Rajta kívül senki ide, s tova. A tetőn feltűnik új vára, Melyet serege szerzett meg mára.
Örül a király az új szerzeménynek, Hisz ez a legnagyobb öröme az egészben. Hosszú háború eredménye ez, Melyet egy földesúr kezdeményezett.
E föld ura már nem él, Jutalmat kap a győztes fél, Ezt a várat, mely inkább kastély, S mely minden csodával felér.
A várkapu tárva-nyitva áll S belép rajta a nagy király. Hűséges vezérei fogadják őt, S kérik, jelenjen meg ünnepükön.
A király vidáman bólint, S most nem lódít, Ott lesz ő mindenen, Hogy ünnep nélküle ne legyen.
Estére hatalmas lakoma lőn, Megjelenik rajta minden fő, A várnép apraja-nagyja, S a sereg összes tagja.
Hajnalig tartott a lakoma, Nem volt már egy józan koma, Csak a király, s leghűbb vezére, Ki életét áldozná érte.
,, Hű vitézem lépj elém, Te ki vagy oly derék, Hogy nem félted életed, Mikor urad harcba megy.
Jutalmadat miért nem kéred?’’ Szólt a király, kérdőn nézve. A lovag felemelte fejét úgy szólott: ,, Már megbocsássa felséged a királyi bókot,
Én nem fogadok el akármilyen dolgot, Ami rám zúdít minden gondot, Nekem a trón kell, semmi más, Adja át, s haláláért nem leszek hibás.’’
,, Hű vitézem mit beszélsz? Inkább odaadom lányom kezét! Jó vicc volt, de most már hagyjad.’’ A király most mindent megadna.
Árny fut végig a vitéz arcán, Semmibe veszik itt harcát Mellyel célja csak az Hogy új király legyen ma.
Éles penge villan kezében, Közeledvén a király szívéhez. E csapás az úr felé haladt, Nem menthette már meg vas.
Holtan hull földre a király, S vitéze felteszi a koronát fejére, s gondolataiba merül, hogy e helyzetből, hogy menekül.
Reggelre a tettnek híre ment, Mikor a vár népe felkelt. S megtudta ezt a király fia, Indult, hogy lépjen nyomdokaiba.
A hű vitéz, az álszent, A népnek mesélte a történteket, Hogy a király éjjel halt meg, S őt kérte meg a korona viselésére.
Ekkor a királyfi előlépett, S szólott a nép érdekében: ,,Te tetted e tettet!’’ ,,Honnan veszed,’’
,, Véres kardhüvelyed, s kezed!’’ A hű vitéz ekkor megrettent. Tettének súlyát most érzi, A nép haragját kezdi félni.
,, Mindent bevallok, csak hagyd meg életem, E tettet én tettem, beismerem.’’ ,, Apámat évekig szolgáltad hűségesen, Csakis ezért hagyom meg most életed.
Tűnj színem elől, s az országból gyorsan, Mert döntésemet át még nem gondoltam!’’ Lóra pattant a vitéz, s vágtatott tova, Nem hiányzott neki a nép haragja.
Még mindig köd lepte a tájat, Nem járt arra semmilyen állat. Nem láthatta a vitéz a megáradt patakot, S ezért belevágtatott.
Ott lelte végzetét a hű vitéz, Soha nem látta már a napfényt. Így ért véget a királyi dráma, Mely fájón zárult le a nép számára.
2006-09-23
|